ALSÓNYÉK

A Sárköz története

A Sárköz Tolna megyében, a Szekszárdi Dombságtól a bajai Duna-szakaszig terjed. Keletről a Duna, északról a Duna egykori nagy árterének Szekszárd felett nyugatra húzódó vonala, nyugatról pedig a Sárvíz határolta, ami Bátánál érte el a Dunát. Az első írásos emlék a Sárközről egy 1459-ből származó oklevél, amelyben "Sárkez"-ként említik a tájegységet.

Az ártéri és ármentes teraszokból álló területen öt magyar falu, Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék és Báta jellemzően református lakói alkották eredetileg a sárközinek elnevezett népcsoportot.

A török időkben a közigazgatás rendezetlensége miatt megszűnt a vizek gondozása. Az elmocsarasodó táj eleinte védelmet jelentett a mocsárváraknak és a szigeteken meghúzódó falvak népének. A tájegységet, melyet egykor elöntöttek a folyók (Sió, Koppány, Kapos) művelni csak a hozzá csatlakozó árvízmentes szintekkel együtt lehetett, így elsősorban a vízgazdálkodás, halászat volt jellemző a területre. Idővel azonban a mocsarasodás egyre nagyobb területeket fenyegetett, egyúttal a XVIII. századi malomgátak is akadályozták a víz elfolyását.

A földművelésre egyre inkább alkalmatlanná váló területek átalakításához a XIX. század végén fogtak hozzá a malomgátak elbontásával. Igazi eredményt csak akkor értek el, amikor 1854-ben a Sárvizet - a Bátáig kanyargó folyót a Duna mellékágába terelték.

 Miután a Sárvíz nem ölelte körül a Sárközt, a terület kiszáradásával lényegesen javult a környék közlekedése és hatalmas, jó minőségű, jól művelhető földterülettel bővült a sárközi falvak határa. A családok fő megélhetési forrása így a földművelés lett.

A hirtelen jött változások igencsak megváltoztatták a sárközi falvak képét. A meggazdagodás azt eredményezte, hogy a század végére az 1-2 helyiséges házak helyébe a 4-5 szobás házak léptek. A jólét jele a ruházkodásban való fényűzés, mely olyan nagy méreteket öltött, mint sehol máshol az országban.

Az összegyűjtött vagyon megtartását érezték legfőbb feladatuknak a családok, ezért gyakran előfordult, hogy - elkerülendő a vagyon elaprózódását - hogy csak egy gyermek (egyke) felnevelését vállalták.

A viszonylagos jólét eredményei a gazdag néprajzi hagyományok, és a ma is kiemelkedően szép településkép: az igényesen megépített, részben falusias, részben polgári jellegű lakóházak és a szőlőhegy nagyméretű pince-présház épületei.